Wacky az “50-es évek Amerikájának igazi autókereskedője volt, nem az a nepperféle, mint manapság, akik mindenféle ilyen-olyan jelzőkkel illetik magukat, és persze majd ők tolják a tutit. Őt még úgy lehet jellemezni, mint akinek jó ízlése volt az autókhoz. Tudta, hogy mi kell az amerikai tehetős vevőnek: európai luxusautó, méghozzá olyan, amelyekre a leghíresebb olasz sztártervezők szabták a koktélruhát. Stanley Harolt “Wacky” Arnolt 1953 és 1968 között Chicagóban és a Warsaw-ban (nem, nem a lengyel, hanem az Indiana állambeli) működtetett kereskedéseket. Persze több volt az ő cége, mint szimpla autószalon, hiszen az S.H Arnolt Inc. Illinois államban működtetett egy kis összeszerelő üzemet, ahol az import gépeket rakták össze, és így már amerikai autóként értékesíthették. Valójában ezek igazi hibridautók voltak, persze ne gondoljatok most olyasmire, mint a Toyota Prius, pláne nem voltak ezek ronda autók, sőt épp ellenkezőleg. Az általa forgalmazott járgányok brit műszaki alapokra épültek, amelyekre a Bertone stúdió készítette az egyedi karosszériaváltozatokat.
Wacky még 1952-ben találkozott Bertone mesterrel a Torinói Autószalonon, ekkor állapodtak meg az üzletről, amelynek értelmében az olaszok egyedi felépítményeket készítette angol sportgépek alapjaira, MG-k, Aston Martinokról, Bentleykről és Bristolokról volt szó. Ezek közül talán az Astonok a legszebbek és legizgalmasabbak, amelyek valaha ebben a kooperációban készültek. Az Aston Martin DB2/4 típust 1953-ban mutatták be, a furcsa típusjelzés arra utal, hogy nem volt teljesen új konstrukció, hanem a DB2 alapjaira épült, de ez tekinthető a közvetlen utódnak.
Ami a műszaki tartalmat illeti, a DB2/4 meghajtásáról W. O. Bentley által tervezett VB6E kódjelű sorhatos Lagonda motor gondoskodik, amely már a DB2 Vantage változatában is benne volt. A 2,6 literes dupla vezérműtengelyes motor 125 tagú ménest számlált. 1954-ben bemutatták a 2,9 literes VB6J motort, amely 140 lóerejével már 190 km/h fölé gyorsította az autót. Az 1955-ben megjelent második széria erősebb motort kapott, a hosszabb szelepeknek és nagyobb kompressziónak köszönhetően 165 lóerő állt rendelkezésre.
Térjünk csak vissza Stanley Arnolthoz, akinek Bertone 1953-ban szállította le az első spyder változatot. Az apró kétüléses autó valóban úgy néz ki, mint egy kis ékszerdoboz. Az #LML/502 számú alvázra épülő autó első része meglehetősen egyszerű, de csodálatos vonalvezetésű. Az övvonala a hátsó sárvédők tetején átvált egy éles vonalba, de semmiféle design kakofónia nem tapasztalható. Aoolya korabeli tipikus olaszautós formája van, a brit hovatartozására a hűtőmaszk és az Aston Martin logó utal. Egyébként más maszkkal akár még azt is hihetnénk, hogy ez egy Alfa Romeo, vagy Ferrari.
Talán a bordó-bézs kombináció a legszebb.
A második autó már 1954-ből származik, ez az #LML/505 alvázszámú járgány, amely sokban különbözik az első és harmadik spydertől. Ennek a példánynak vannak lökhárítói, a szélvédője egyetlen darabból készült, kerítettek rá egy jelképes vászontetőt is, illetve a műszeregységek elrendezése is más. Az első tulajdonosa bizonyos Schwambauer nevű úriember volt, aki négy évig birtokolta, majd eladta az amerikai légierő egyik kapitánynak, C. S. Wallen-nek. Majd a kapitányúr is szintén egy a légierőnél szolgáló tisztnek adta el, bizonyos Charles Barnett-nek, aki a ’70-es években volt az Aston Martin tulajdonosa. Ezt követően pár tulajdonosváltás után a Nagy Britanniában élő Carlos Monteverde érdekeltségébe került, aki 2004-ben telesen restaurálta.
Az #LML/507 sorszámú DB2/4 Spydert 1954. január 26-án hajózták be New Yorkba, az RMS Mauretania fedélzetén, majd ezt követően a Chicagói Autószalonon mutatták be az érdeklődőknek. Nem sokkal ezután Phil Stewart autóversenyző vette meg. A tulajdonosok sorában a híres hajómotorgyáros, Carl Kiekhaefer következett, akinek a nevéhez két NASCAR bajnoki cím és az első profi NASCAR csapat létrehozása is fűződik. 1958 áprilisában ismét gazdát cserélt az autó, Peter Luan vásárolta meg egy wisconsini kereskedésből. Luan még aktívan versenyzett az autóval, majd “69-ben túladott rajta. Ekkor jött Michael Schudroff, aki különféle vintage versenyeken használta, ő egészen 38 éven át tulajdonolta ezt a nyitott szépséget. 2009-ben egy aukció keretében árverésre bocsátotta Pebble Beachen, ahol több mint 1 millió dollárt kapott érte. Ennek az utolsó példánynak még igazi patinája van, és értékesebb is, mint a másik kettő, ugyanis ezt még sohasem restaurálták. Az összes Bertone által épített Spyderben a nagyobbik motor található.
Mind közül máig a legpatinásabb az utolsó példány, amelynek komoly versenypedigréje is van.
Ez a három egyedi Aston Martin DB2/4 Spyder egy aprócska szelete az Arnolt, az Aston Martin és a Bertone történetének. Mégis három ékköve az automobilizmusnak, amelyre ma már egyre nehezebb úgy tekinteni, mint amely képes még egyedit alkotni. Becsüljük meg nagyon ezeket az autócsodákat.
Forrás: astonmartins.com, Harold P., Mark R. Bringer – Vintage American Road Racing Cars (1950-1969)
„Az 1955-ben megjelent második széria erősebb motort kapott, a hosszabb szelepeknek és nagyobb kompressziónak köszönhetően 165 lóerő állt rendelkezésre”
Ennek azért olvass utána, attól hogy „hosszabbak” lettek a szelepek semmi teljesítménynövekedés nem lesz.
Ellentétben azzal ha hosszabbak lesznek a nyitvatartási idők és vagy mélyebben nyitnak…