Ma már a Chrysler és a Maserati is a Stellantis óriási birodalmához tartozik, de már a 80-as évek végén is volt közös projekt a két gyártó között. Ennek a kudarcként elkönyvelt próbálkozásnak a négykerekű bizonyítékáról szól mai írásunk.
A 80-as években a Chrysler élén Lee Iacocca állt, akit a Fordtól csábítottak át. A fordos időkben kötött barátságot Alejandro de Tomasoval, aki akkoriban a Maserati vezérigazgatói székében foglalt helyet. Ők ketten dugták össze a fejüket egy mindkét fél számára előnyös üzlet nyélbe ütéséhez. A Chrysler feljebb szerette volna magát pozicionálni, míg a Maseratinak nemes egyszerűséggel bevételre volt szüksége a fennmaradáshoz.
Ennek a megoldását egy közös típus fejlesztésében látták. Az akkor még tervezés alatt álló Le Baron kabrió, vagyis Convertible nyújtotta az alapokat a közös autóhoz, amit a Maserati mérnökei szabtak át.
A tervek úgy szóltak, hogy előbb a szigonyos emblémával ellátott autó debütál, majd ennek hullámait meglovagolva mutatják be a hagyományos, pentastar logo-val ellátott, „mezei” gépeket. A megvalósításhoz persze pénzre volt szükség az Atlanti óceán innenső partján. A Chrysler 1984-ben 5%, majd 1986-ban 15,6% részesedést vásárolt a Maseratiban.
A szerződés tehát 1984-ben megköttetett, a felek pedig munkához láttak. A Maserati szíve-lelke a motor, ebben az esetben viszont nem teljesen önálló produktummal készültek. A Chrysler K-platformjában megszokott 2,2 literes motorjához saját fejlesztésű, a Cosworth-nál öntött, ám Modenában megmunkált hengerfejjel járult hozzá a tradicionális olasz gyártó. Egyediek voltak a dugattyúk és a vezérműtengelyek is, a turbo pedig Japánból került a gépre (IHI) de alapjában véve mégiscsak egy felextrázott Chrysler motorról beszélhetünk.
A tervezők az autó külsejét és az utasterét is átszabták. A művelet igen munkaigényes volt, aminek köszönhetően éveket csúszott a bemutató, borítva az eredeti elképzeléseket a reklámot illetően. Az elhúzódó fejlesztés ellenére a két autó meglehetősen hasonlított egymásra, így sikeresnek sem nevezhető az olasz gyártó ténykedése. A fejlesztést az is nagyban hátráltatta, hogy az amerikai és olasz mérnökök között a pletykák szerint óriási veszekedések pattantak ki a fejlesztőmunka során.
A Maserati-féle belsővel és pár egyedi fejlesztéssel megfűszerezett Chrysler’s TC by Maserati az 1986-os Los Angeles-i bemutató után több mint két év késéssel, 1989-ben került a szalonokba, az akkor már futó Le Baron-ok mellé.
A típus kapott hideget-meleget egyaránt, de összességében alaposan lehúzták. Míg a dicséretek minden idők legjobban összeszerelt Maseratijaként emlegették, a rossz nyelvek szerint mindkét gyártó beleadta minden rossz tulajdonságát.
A gyártás Olaszországban folyt, egy erre a célra létrehozott gyártósoron, javarészt kézi összeszereléssel, viszont a karosszéria alapjai, valamint a motortömbök Amerikából érkeztek.
Összesen 501 darabot sikerült eladni a Cosworth-Maserati motorral, majd 1990-től, a szerény eladások hatására már a Mitsubishi 3 literes V6-osával próbálták a vevőkre rámelegíteni az irgalmatlanul és indokolatlanul drága gépet. Előbbiből a tervezett 10 ezer darab/év helyett mindössze 3700 talált vevőre, a Mitsubishi-motoros változatból is csak annyi, hogy éppen meglett a szerződés szerinti minimális, 7300-as darabszám. Az 1991-ben eladott Chrysler-Maseratik is 1990-ben készültek, hiszen annak az évnek a végén leállt a gyártás.
Bevallom, magam sem tudom hová tenni a TC-t. A formája tetszik és biztosan a teljesítménnyel is elégedett volnék, ha egyszer próbaútra indulhatnék eggyel. Nagyon érdekes próbálkozásnak tartom a múltból, talán csak az a bajom vele, hogy Maseratinak túl Chrysler, Chryslernek pedig túlságosan Maserati.
Felhasznált források és képek: Motortrend; Autoevolution; Wikipedia; Barnfinds
