Alfa Romeo Giulia Ti 1.6 (1963)
Az Amalfi-partvidék kis eldugott városkájában, Atrani-ban élt a környék neves cipészmestere, Mauro. A suszter nagy népszerűségnek örvendett a környékbeli tehetős emberek körében. A legfinomabb bőrből készítette az egyedi igények alapján megálmodott lábbeliket. Mauro idővel szép summára tett szert a cipészmesterségből. A város egyik zegzugos környékén lakott, ahol a műhelye is volt. Mivel szépen jövedelmezett az üzlete, ezért 1963-ban úgy döntött, hogy vesz magának egy autót. De nem ám, csak úgy egy autót, hanem egy Alfa Romeót, méghozzá egy Giulia Ti modellt.
Mauro egy tavaszi nap hozta el a szürke színben pompázó sportos szedánt a szomszédos Castiglione városában található autószalonból. Hazafelé jövet az Amalfi partvidék kacskaringós útjain élvezettel nyomta a gázt, és letekert ablak mellett élvezte a tenger illatát és a bársonyos hangot adó 1,6 literes motor zenéjét. Igazi dolce vita ez egy Turismo Internazionale-ban ülve, kell ennél több? Aligha.
Késő délután volt, mire visszatért Atrani városába, a szűk utcákon, amerre járt, mindenhol megcsodálták a szürke szedánt, integettek neki. Hazaérve beállt a garázsába, amit épp végignézett a szomszédban élő kisfiú, Paolo. Mondani sem kell, a kis Paolo azonnal beleszeretett az Alfába, amit mindig megcsodálsz, ha a suszter épp ki, vagy beállt vele. Mauro zömében csak a hétvégén használta a csodaszép szedánt, akkor is leginkább jó időben járt el vele túrázni a környékbeli helyekre. Hétköznap mindig szorgosan kalapált, a kaptafán készültek a szebbnél szebb cipők.
Teltek, múltak az évek, suhantak az évtizedek. A vevői igények kezdtek megváltozni, egyre kevesebben szerettek volna maguknak egyedi, minőségi bőrcipőt. A divatmárkák és az olcsó kínai hitvány cipőnek csúfolt áruk is elléptek Olaszországot, és megjelent a konzumidiotizmus. Finom analógiával élve úgy épült le az olasz bőripar, mint az autógyártás, ma már a márkák is csak a szemetet ontják ki magukból. Mauro is kezdett megöregedni, az Alfa is egyre ritkábban került elő a garázsból. Az üzlet már nem ment olyan jól, mint egykoron. A kis utcácska, ahol élt, kezdett beszürkülni, majd lekerült a cégér a házról, a suszter pedig már nem kalapált többé.
A Giuliára hosszú évtizedek álma várt, amelyet porfátyol vett körül. Az egykori garázs is megszürkült, mintha átvette volna az autó színét. 40 évnyi mozdulatlanság következett. Paolo, aki azóta felnőtt és messze került a szülővárosától, egy nap az internetet böngészve felfigyelt egy árverésre, amelyet Atrani-ban tartanak 2022. június végén. Az árverés tárgya a suszter egykori háza, mindennel, ami hozzátartozik.
Mivel régóta nem járt már a szülővárosában, ezért az árverés napjára visszatért oda, majd licitálni kezdett ő is az ingatlanra. Leginkább az érdekelte, hogy megvan-e még a garázsban az öreg Alfa, amit még anno gyerekként csodált. A helyiek körében érdeklődött, akik elmondták, hogy az öreg Mauro nem rég meghalt, és mivel nem volt örököse, ezért mindenét elárvereznek. Megtudta azt is, hogy a garázs már régóta zárva, az elmúlt közel 40 évben nem láttak körülötte mozgást. Egy-két helyi öreg még emlékezett arra, hogy a suszternek volt egy autója.
Paolo sikeresen licitált a már eléggé romos épületre. A leütési árat kiegyenlítve és a papírokat elintézve megkapta az ingatlan kulcsait. 2022. június 27-én, egy forró nyári napon Paolo pár barátjával felkereste a suszter egykori házát. Kíváncsiak voltak mit rejt az épület, legfőképp pedig arra, hogy mi lakozik a garázsajtó mögött. A zárolajozó áldásos hatására és némi bíbelődés árán végül kinyitották a garázst, amelybe még így is alig szűrődött be fény. A polcokon minőségi italok üvegei sorakoztak, némelyikben még volt is nedű. Majd a félhomályból előtűnt a Giulia szürke teste is.
Szinte beleolvadt a környezetébe, a szürke dohos falak között a szürke porral belepett járgány. A fehér oldalfalú gumik már nem tartották a levegőt, vélhetően ezek még a gyári abroncsai. Látszott, hogy már évtizedek hosszú sora óta nem mozdult ez az ízig-vérig analóg szerkezet, miközben odakint már a digitális világ rohan nagy sebességgel a saját vesztébe. Paolo és barátai alaposan szemügyre vették a gépet. Az elemek rendben voltak, az ajtók ugyan nyikorogva nyíltak, de nem lógtak. A beltér épségben vészelte át az évtizedek egyhangúságát. Úgy tűnt, hogy a motor is egyben van.
Igazi időkapszula volt ez a garázs, a polcokon néhány alkatrész is pihent az Alfához, sőt még egy korabeli hűtőgép is pihent az egyik sarokban. Hihetetlen ilyen csodára bukkanni, de talán nem lehetetlen. A szürke szedán szép lassan kúszott fel a trélerre, hogy útja folytatódjon a megújulás felé. A szürke Giulia Ti talpra állításához talán nem kell olyan sok idő, és Paolo hamarosan egy igazi olasz kuriózummal róhatja Amalfi kacskaringós útjait, és ha igazán stílusos, akkor egy szürke bőrcipőt is csináltat magának.
Képek, forrás: Cuori di Metallo
