Az Alfa Romeo 1900 volt az Alfa, háború utáni első teljesen új fejlesztése. A kor színvonalán kiemelkedő minőséget és teljesítményt nyújtó szedánból összesen 17.243 darab hagyta el az Alfa Romeo gyártósorát. Természetesen ebből a típusból is készült sportosra szabott, limitált változat, mégpedig a Carrozzeria Touring, a Pininfarina, Boano és Zagato műhelyében. Mai történetünkben egy, az utóbbi karosszáló vállalkozásnál készül példányt mutatunk be.
Akadnak, akik szerint Zagatonál csupa ronda autó készült. Szerintem ők súlyosan tévednek. A repülésből átvett áramlástani ismeretekkel fejlesztett, művészi, négykerekű alkotásaik értelmesen, okkal és céllal voltak megtervezve, és értelmük adta a szépségüket. Persze van, akinek meg a hetven tonnás Cadillac tetszik a rakétalámpás szárnyakkal, nekem meg az nem. Ugorjunk inkább.
Szóval a karosszéria-építők közül Zagato kapta a legkevesebb lehetőséget, összesen 39 példányt építettek az Alfa Romeo 1900 C Super Sprint Zagatoból. Mai írásom tárgyát – a 01931-es alvázszámú Alfa Zagato-t – 1955-ben adták át első tulajdonosának a luganói Sonvico kersekedésében.
Az első tulajdonos – a csokoládégyár-tulajdonos Vittorio Vanini – pedig nem sokat őrizgette a garázsban: május elsején már 451-es rajtszámmal álltak a Mille Miglia rajtjában, ahol aztán géposztályuk második helyét szerezték meg a piros-fehér SSZ-vel.
Ugyanebben az évben még Monzában is rajthoz álltak vele, ahol a 11-ik helyen futott be a csodás Alfa a Coppa Intereuropa-n, Ivo Badaraccoval a volánjánál.
A sikeres első életév után az autót 1955 őszén eladásra kínálták. Egy amerikai autóverseny-tudósító újságíró csapott le rá, aki a feleségével járta Európát. Miután az öreg kontinensen kiautózták magukat, hazavitték az SSZ-t.
1957-ben beszámították egy Jaguar árába a helyi kereskedésben (disznók elé gyöngyöt), majd Bill Eblinghez került, akinél 50 év nyugalomra lelt az olasz szépség.
Ebling szívesen használta az autót, hamar helyi látványosság lett az Alfából és tulajdonosából. Egy alkalommal viszont csúnyán megsérült a karosszéria. Ekkor kijavították – a képekből ítélve a szokásos amerikai igénytelenséggel -, majd pirosra festették.
A 60-as évek végétől egyre ritkábban használta az autót, majd 1970-ben egy garázsba dugták. Ott pihent egészen 2012-ig, Bill haláláig, amikor a család felkérésére egy Alfa-szakértő, Keith Martin és a Kidston SA segítségével jelenlegi tulajdonosához került.
Érdekes fordulat, hogy ott lelt új otthonra, ahol első tulajdonosa is élt, a svájci Lugano-ba került. Itt aztán végre hozzáértő kezek restaurálták a Vanini-féle állapotára. A szakemberek elmondása szerint csak ott nyúltak hozzá az eredeti alkatrészekhez és oda építettek be újat, ahol feltétlenül szükséges volt, így most a lehető legeredetibb pompájában tündököl. Legutóbb a híres-neves párizsi Retromobile kiállításon lehetett megtekinteni 2023 februárjában a csokigyáros csodakocsiját (mondogasd gyorsan), jómagam is az ott készült képek között akadtam rá.
Úgy gondolom, a szakszerűtlen javítások és az igénytelen tárolás után (beszédesek a fotók) végre értékéhez és jelentőségéhez méltó helyen őrzik az utókornak.
Forrás, képek: carrozzieri-italiani; automotivemasterpieces; classicdriver; fcaheritage
