Történt egyszer valamikor a nyár közepén, hogy egy jó ismerősömmel beszélgettünk és természetesen szóba kerültek az autók. Épp a második A Omegáját vette meg, amiben pár hete volt is szerencsém utazni, mivel van már neki egy, így majd a kettőből fog összelegózni egyet. A beszélgetésünk közben aztán annyira belementünk a témába, hogy kiderült már régóta pihen egy Alfa Romeo Alfasud a kertjében, amit szeretne eladni. Egyből bekapcsolt a roncsvadász kapcsoló a fejemben és felvillant előttem a kert végében évek hosszú sora óta a por és a falevelek alatt rozsdálló Alfasud képe….igazi reggeli rozsda téma. Gyorsan le is beszéltük, hogy akkor megmutatja az autót és elmeséli a sztoriját, úgyhogy egyik július végi hétvégén felkerekedtem és kamerával a kezemben elmentem a kedves ismerősömhöz, aki megmutatta az autót kívül-belül.
Az Alfasud története is igen érdekes, az Alfa Romeo történetének egyik legsikeresebb típusa volt, hiszen 893 719 példány kelt el 1972 és 1983 között, valamint ehhez még hozzájön a Sprint kupé változatból 1976 és 1989 között eladott 121 434 autó is. A ‘Sud születése is igen érdekes körülmények között ment végbe, a neves olasz márka már az ’50-es években szeretett volna egy kompakt méretű fronthajtású autót a kínálatba, azonban erre egészen a ’60-as évek végéig várni kellett. Giuseppe Luraghi, az Alfa Romeo akkori vezetője eldöntötte, hogy megvalósítják a régóta dédelgetett álmukat, azonban ehhez pénzre volt szükség, ami ekkoriban nem igazán volt nekik, itt jött képbe az olasz állam, amely hozzávetőlegesen 360 milliárd olasz lírával járult hozzá a fejlesztési és gyártási költségekhez. Persze nem önzetlenül, hiszen az akkori olasz kormányzat célja az volt, hogy felrázzák a szegényes Dél-Olaszország gazdaságát, méghozzá úgy, hogy elviszik oda is az ipart.
Szóval az olasz kormány kikötése volt, hogy az új Alfa Romeonak délen kell készülnie, így ott létre kellett hozni egy gyárat, amelyet az Alfa központjától 300 mérföldre, Nápolyban húztak fel, egészen pontosan Pomigliano d’Arco településen. Mindehhez az olasz autógyár egy külön céget is alapított, az igazán szép hosszú névvel megáldott Industria Napoletana Costruzioni Autoveicoli Alfa Romeo-Alfasud S.p.A-t, amely 90%-ban az Alfa Romeo, 10%-ban a Finmeccanica (ma Leonardo) tulajdona volt, utóbbi cégben az olasz állam ma is tulajdonos. Itt 1968 áprilisában kezdődött meg a fejlesztés, amelyben igen neves autóipari szakemberek vettek részt; a műszaki alapokat az osztrák Rudolf Rhuska alkotta meg, aki korábban a VW-nél, a Porschénél és az Alfánál is már letette a névjegyét. Rajta kívül a mérnöki munkában még részt vett Aldo Montovani és Carlo Chiti is, a motorfejlesztést Carlo Bossaglia vezette, a futóművet pedig Federico Hoffman tervezte. Ők határidőn belül és a megadott költségvetést tartva készítették el az igen látványosra sikerült Alfasudot, amelynek a karosszériáját a híres olasz mester, Giorgetto Giugiaro rajzolta.
A ‘Sud megalkotása nem volt egyszerű feladat, hiszen egy relatíve kisméretű autóba, amely olcsó és fillérekből fenntartható kellett belevarázsolni az Alfa Romeo spirituszát és vezetési élményét, és mindezt összehozták úgy, hogy a csapat szinte átírta az Alfa Romeo szabálykönyvét. Ráadásul gyártani 15 000 olyan munkással kellett, akik remekül értettek a keserű narancs és az olíva termeléséhez, de autót még soha nem raktak össze, ez azért az összeszerelés minőségén rajta is hagyta a nyomát. Végül 1971-re elkészült az Alfasud szériaváltozata, amelyet még ugyanezen évben a Torinói Autószalonon mutattak be. Igen, páran most jól emlékeztek, a Lamborghini Countach is ugyanitt mutatkozott be, de az egy másik történet. A kezdetben négyajtós 1,2 literes boxer motorral szerelt autót a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta, a szakma ekkoriban rácsodálkozott a méretéhez képest szokatlan megoldásokra: a bonyolult futómű kialakításra, amely elöl McPherson volt, hátul pedig Watt-féle felfüggesztés sugárirányú tengelyekkel, ráadásul mind a négy kereket tárcsafékek zabolázták meg, ezek közül az elsők nem a keréktuskón, hanem a karosszérián belül kaptak helyet. A boxermotornak köszönhetően a ‘Sud orra alacsony volt, ráadásul az autó tömegközéppontja is igen alacsonyra került, amely jót tett a kezelhetőségnek.
Alfasud a versenypályán
Nem lenne igazi Alfa Romeo a ‘Sud sem, ha nem készült volna belőle versenyváltozat. 1975-ben egy külön szériát kezdtek el szervezni a típusnak, amely a következő évben indult el, ez volt az Alfasud Trophy, amelynek a futamait Olaszországban és Ausztriában rendezték, később bekapcsolódottak német és francia versenyhelyszínek is. 1977-ben már Trofeo Europa Alfasud néven ment tovább a széria. A verseny Ti ‘Sudokat az Autodelta készítette fel, mindegyikben az 1,2-es boxermotort alkalmazták. A rövid életű szériában Gerhard Berger bizonyult a legeredményesebb pilótának. Ezen kívül a kis versenygép megfordult az 1980-as Hardie-Ferodo 1000 km-es versenyen is, amelyet az ausztráliai Bathurstben, a Mount Panorama versenypályán rendeztek, itt egy negyedik helyet csíptek meg vele az 1600 köbcentis kategóriában. ’82-ben még a British Saloon Car Championship-ben is rajthoz álltak a TI és a Sprint változatokból épített versenygépekkel is.
1971-ben indították el a termelést az ’72-es modellévre készülő autókkal, a ‘Sudot pályafutása során 1,2 és 1,5 liter hengerűrtartalom közötti boxermotorokkal szerelték, illetve volt belőle többféle karosszériaváltozat is, az 1976-ban bemutatott Sprint volt például a legsportosabb változat, a háromajtós kupénak szintén Giugiaro tervezte a karosszériáját, ugyanakkor volt belőle háromajtós kombi is, amely a Giardinetta nevet kapta, ezt ’75 és ’78 között gyártották. A sportos vonalat az Alfasud kínálatában tovább erősítette az 1973 novemberében piacra dobott Ti (Turismo Internazionale) változat, amely kezdetben az 1,2-es motorral volt elérhető. A dupla kerek lámpás Ti-ben már ötfokozatú váltómű volt és kéttorkú Weber karburátor etette a motort. 1975-ben érkezett az Alfasud L (Lusso), amely az SE-t váltotta a kínálatban, ez több krómot, módosított műszerfalat és lökhárítókat kapott, Ezt egy évvel később az 5m (5 marce – ötfokozatú) változat váltotta, ez volt az első négyajtós ‘Sud, amelybe ötfokozatú váltó került.
Az első komolyabb frissítés az 1978-as modellévben jött el, ekkor a Sprint és a Ti megkapta a nagyobb 1,3-as 78 lóerős motort, illetve a 84 lóerőre képes 1,5-ös változatot is. Továbbá némileg kozmetikázták az autó külsejét, új spoilereket és lökhárítót kapott, valamint a Super belterének kialakítását is átemelték. Egy évvel később kijött a Sprint Veloce, amelyben két duplatorkú karbi látta el a motort az éltető naftával. A következő nagy frissítés 1980-ban érkezett el, ekkor műanyag lökhárítókat, új lámpákat és műszeregységet kapott az Alfasud, a Ti változatban az 1,5-ös motor a Sprinthez hasonlóan szintén dupla Webereket kapott, így a teljesítménye 96 lóerőre nőtt. Egy évvel később érkezett a háromajtós hatchback, majd ’82-ben a négyajtóst felváltotta az ötajtós kivitel. Az 1983-as modellévre, – amely a gyártás befejezésének is egyben -, készült el a legerősebb Ti, amelyben az 1,5-ös motor 105 lóerős volt, ezt Quadrifoglio Verde névvel illették. Ismerősöm kertjében is egy ilyen példány hervadozik, a forgalmi szerint 1982-es gyártású, de már a ’83-as modellévre készült, benne pedig a legerősebb motor, ami valaha is készült a ‘Sudhoz.
Az autót a története szerint Németországból hozták be a ’90-es évek elején, itthon először 1992-ben helyezték forgalomba, a jelenlegi tulajához 2003-ban került, aki napi használatú autónak vette, azonban egy évig sem élvezhette, ugyanis az egyik nap egy kereszteződésnél állva hátulról belerongyolt egy A8-as Audi, ennek a nyomai látszódnak a fotókon is az autó hátán és a jobb hátsó sárvédőnél. Tervbe volt véve, hogy újból talpra állítják, erre azonban már nem került sor, így ma is a kert végében egy fa alatt telnek-múlnak a kis ezüst ‘Sud napjai. Itt-ott már megtelepedett rajta a moha és a rozsda is csámcsog rajta, no de melyik Alfasud is volt rozsdamentes valaha…
Ott jártamkor faleveleket sepregettünk le róla, a motortérben lévő plaketten található azonosítókat kikódoltuk, tényleg az, aminek mondja magát. Belül is eléggé kopott, szakadt, meglátszik rajta az idő, az órája szerint 60 905 km-en áll, de mivel ez ötjegyű számláló, ezért lehet már legalább egyszer átfordult. A tulaj pár hónap múlva költözik, és szeretné, ha jó gazdája lenne a kis Alfasudnak, amely bár nincs túl jó állapotban, de mivel mégis csak egy Ti QV, ezért én úgy gondolom, hogy nagyon is megérdemelne még egy esélyt. Ha valaki lát benne fantáziát, az ne habozzon, az autó helyileg Eger belvárosában van, jó ismerősöm telefonszámát pedig a cikk végén találjátok. Beárazni nem nagyon próbáltam, hahu-n egy darab se, a mobile pedig talán most nem túl mérvadó, annyi biztos, lehet rá alkudni. Hajrá, roncsvadászatra fel!
Telefon: 0631/311-8885 (nem elírás a 0631!!)
Még annyit, hogy ahol a ‘Sud pihen, ott van más kincs is, de azokról majd talán máskor.
ui: Ha jól emlékszem, akkor talán az Autókereskedőkben is felújítottak egy ilyet.
