A Daytona dicsősége

A Commendatore mindennapi rutinjának megfelelően 1966. november 4. reggelén is bement a maranellói gyárba, hogy intézze a teendőit és átolvassa irodájának szürke falai között a napi sajtót. Asztalán a Gazetta di Reggio, a Gazetta di Modena és a La Gazetta dello Sport várta. Leült óriási íróasztala mögé és átnézte eme lapokat, legnagyobb megdöbbenésére mindegyik újságban beszámoltak az éppen akkor zajló Torinói Autószalonról. Ráadásul az összes lap kiemelt hírként hozta, hogy Ferruccio Lamborghini bemutatta a világ első szupersportautóját, a Miurát, amelyet a Bertone stúdiónál a híres designer, Marcello Gandini álmodott meg. Nem kellett több ennél, Enzo Ferrari hirtelen felpattant az asztala mögül, az újságokat bevágta a papírkosárba és kiviharzott az irodájából, miközben magában hümmögött: „Hmmm, a traktorgyáros sportautót épít…”

Enzo Ferrari dühtől tajtékozva viharzott ki a gyárból, beült az udvaron álló szürke Peugeotjába és sietve kihajtott a gyárkapun. Az abetonei országút felé vette az irányt, arra az útra, ahol alig 20 évvel ezelőtt hajthatott végig a legelső nevét viselő autóval, a 125-ös típussal. Útközben csak úgy mérgelődött magában: „én vagyok az, aki motorokat épít és kerekekkel látom el azokat, én vagyok az olasz sportautógyártás pápája, én uralom az átkozott versenypályákat is, mindezt itt Modena környékén én teremtettem a semmiből. Erre ez a felfuvalkodott traktorgyáros olyan autót akar magának építeni, mint amilyenek a Ferrarik…” Így telt el a modenai borghese ezen napja, igazi fekete péntek volt ez számára. A visszaúton kigondolta, hogy a jövő évben új modellel fognak kirukkolni, és majd ezzel jól megmutatja a világnak, és persze Lamborghininek is, hogy az igazi sportkocsik eddig is és ezután is az orrukban hordozzák a V12-es motort. 

Délután visszament a gyárba, összehívta a mérnökeit és világosan megmondta nekik, hogy a régi 275-ös típust jövőre le kell cserélni. Maradjanak a régi iskola szerinti építésmódnál, a Colombo-féle V12-es motort fejlesszék tovább. A karosszériát pedig bízzák Pininfarinára, ő még sohasem okozott csalódást. 

Az 1967-es év lázas munkával telt a Ferrarinál, nem csak azért, mert az új autót fejlesztették, hanem azért is, mert készültek a neves Daytona-i 24 órás futamra. Amerikát eddig még nem sikerült meghódítania a Ferrari versenyautóknak, győztek már Le Mans-ban, megnyerték a Mille Miglia-t, de még nem volt a vitrinben Daytona-i kupa. ’67 februárjában a Scuderia Ferrari nagy erőkkel vonult fel az amerikai futamra, az erőfeszítések meghozták a várva várt sikert. A dobogó mindhárom helyére az ágaskodó lovat viselő versenyautók értek fel, az első helyet a Lorenzo Bandini – Chris Amon páros szerezte meg egy 330 P4 volánja mögött. 

Újabb dicsőség volt ez Ferrari számára, aki büszkén közölte a sajtóval, hogy a győzelmet a cég egy új modell bemutatásával fogja megünnepelni, amely a hagyományokhoz hűen V12-es motort fog kapni, és a korábbi 275 GTB/4 típus utódja lesz. A sajtó, illetve a rajongók innentől kezdve gyakran úgy hivatkoztak az újdonságra, mint a Ferrari Daytona, pedig maga a márka csak nagyon ritkán hivatkozott így az új gran turismóra.

A hivatalos keresztségben a 365 GTB/4 nevet kapta az új sportgép. Mi is áll a név mögött, hiszen a Ferrari nómenklatúrában könnyű elveszni. A 365 a motor köbcentikben kifejezett hengerenkénti űrtartalmára utal, a GTB rövidítés a Gran Turismo Berlinetta elnevezésből jön, ami annyit tesz, hogy nagy túra kupé, a /4 pedig arra utal, hogy a motorban négy vezértengelyt alkalmaztak. Egyszerű, nemde? Készült a típusból spider változat is, azt GTS-nek nevezték, gondolom kitaláljátok a rövidítést.

Pininfarina Speciale

A neves olasz designstúdió által megalkotott gran turismo nem csak a szériaváltozat formáját tervezte meg, hanem 1969-ben, a Párizsi Autószalonra elkészítettek egy egyedi kivitelt is. Ez volt a Ferrari 365 GTB/4 Speciale, amely a 12925 számú alvázra épült. A kék-fehér fényezésű autó már első pillantásra is eltér a normál kiviteltől. Látszólag úgy tűnik, mintha egy spider változat lenne, erre erősít rá a csiszolt rozsdamentes acélból készült bukókeret is. Azonban a látszat csal, ugyanis ez is egy kupé, az érdekessége abban rejlik, hogy a hátsó szélvédő kipattintható a helyéről, így némileg megvan a kabrióélmény.

A 4,4 literes motort hat dupla torkú Weber karburátor látta el a megfelelő keverékkel, amely így 352 lóerőt adott le. A hajtásláncban az ötfokozatú váltót transzaxiális módon a hátsó tengelyhez illesztették a jobb tömegelosztás érdekében. A kereken 1,2 tonnás sportkupé 5,4 másodperc alatt ugrott százra, a vége pedig 280 km/h volt. A technikát egy egyszerű csővázas szerkezetbe applikálták, amely köré Leonardo Fioravanti álmodta meg a karosszériát a Pininfarina stúdiónál. 

A külsőt illetően szembetűnő a változás, az előd lekerekített formáit a Daytonán felváltották a sokkal élesebb vonalak. A dupla iker fényszórókat plexi üveg mögé helyezték, amelyek tökéletesen illeszkednek a lapos orrészbe, mellettük finoman simulnak a lemezekbe az irányjelzők. A könnyűszerkezetes kasznit az első prototípus kivételével Scaglietti műhelyében készítették.

Az új gran turismóval 1968-ban rukkoltak elő, a premiert a Párizsi Autószalonon tartották, a közönséget letaglózta a klasszikus építésű Berlinetta, amely nem csak az autószalonokon, valamint az utakon brillírozott, hanem becenevéhez méltóan a versenypályákat is meghódította. A versenyváltozatok három szériában készültek az ügyfelek megrendelései alapján a gyár „Assitenza Clienti” részlegén. A gyáriak összesen 5 versenyautót építettek a 365 GTB/4 alapjaira, de ezen kívül készült egy korai példány is Luigi Chinetti amerikai csapata részére.

Az első szériát 1971-ben készítették, teljesen alumínium kasznit kapott, szélesítették a kerékjárati íveket, hogy a nagyobb kerekeket fel tudják szerelni, valamint némi spoilerezést is kapott az autó. A második verziót ’72-ben építették, ez a szériaautó kasznijához hasonlóan acél és alumínium elemek felhasználásával épült, a motor teljesítményét 406 lóerőre emelték. Tovább szélesítették a kerékjáratokat a még nagyobb versenyszettek miatt. A harmadik szériát egy évvel később mutatták be, ez annyiban különbözött az elődtől, hogy az ajtókat acélból készítették. Ennek a motorja volt a legerősebb, 456 lóerőt adott le.

A Daytona versenygépeket leginkább a különféle GT szériákban használták, Le Mans-ban 1972 és 1974 között zsinórban megnyerték a GTS kategóriát, de még ’79-ben is sikerült elsőséget szerezniük.  Ugyanakkor a legnagyobb dicsőséget hat évvel a gyártás leállítása után, az 1979-es Daytona-i 24 órás versenyen szerezték, ahol az autóval kategóriaelsőséget és összetett második helyet értek el.

Miami Vice

Az olvasóink közül bizonyára sokan látták a '80-as évek népszerű akció-krimi sorozatát, a Miami Vice-t, amely számomra a korszak egyik "best of" sorozata. Aki ismeri Sonny Crockett és Rico Tubbs sztoriját, az jól emlékszik egy fekete Ferrarira. Sokaknak vélhetően innen ismerős a Ferrari 365 GTS/4, amely a sorozatban valójában egy C3-as Corvettre épült replika volt. A Ferrari megorrolt a készítőkre, hogy a márkanevét egy replikán használják, ezért ezt az autót a harmadik évad elején látványosan a levegőbe repítették. Cserébe az olasz sportautógyár két hófehér 512-es Testarossa típust biztosított a forgatásra.

A típus 1973-ig készült, pályafutása során 1.284 Berlinetta és csupán 122 Spider hagyta el a Ferrari gyár kapuit. Ez volt az utolsó Ferrari, amelyet a cég még a Fiat által történő felvásárlás előtt készített. Egy éve ilyenkor Londonban jártam, ahol a Ferrari: Under the Skin kiállításon volt szerencsém szemügyre venni az egyik versenyváltozatot. Olyannyira lenyűgöző volt élőben látni ezt a nemes autót, hogy eszembe is jutott az a történet, amikor ’68-as Párizsi Autószalon után Ferruccio Lamborghini olvasta a helyi sajtót…

Képek, infók: Ferrari, Pininfarina, coachbuild.com