Reggeli rozsda: Maserati Merak

Olyan ismerős ez a forma, kellően áramvonalas, lapos, de mégis merész kiállású gép köszön vissza a fotókról. Igazi a piros fényezés már erősen kopott és bemattult, de messziről is könnyű kiszúrni, hogy ez egy Maserati. Elsőre könnyű azt hinni, hogy ez egy Bora, de valójában nem az, hanem ez egy Merak. Igaz, ez csak a B oszloptól hátrafelé manifesztálódik igazán. De mégis, hol láttam már én ezt a formát? Ó igen, már tudom, a Bizzarrini Manta nézett kis ugyanígy, amelyet anno Giorgetto Giugiaro tervezett még 1968-ban. Anno az volt a világ első „one box” GT autója, amely később meghatározó volt az olasz sportautók sziluettjét illetően. 

Szerencsére a forma nem maradt meg a koncepcióautó szintjén, a ’70-es évek elején a Maserati látott elég fantáziát az Italdesign alkotásában. 1968-ban a szigonyos olasz autómárka a Citroën irányítása alá került, ekkor döntötték el, hogy ideje a középmotoros sportautók új hullámát meglovagolni. Ugye ekkor már a piacon volt a minden középmotoros sportjárgány őse, a Lamborghini Miura, majd nem sokkal később a szintén olasz DeTomaso Mangusta is megjelent. Miközben már arról szóltak a pletykák, hogy a Maranellóban a Ferrari is egy hasonló autón dolgozik. A törekvések eredményeképpen 1971-ben jelent meg a Maserati Bora, amely valóban úgy néz ki, mint a Bizzarrini Manta szelídített kivitelben. 

A Bora szíve kezdetben egy 4,7 literes V8 motor volt, később ez két decivel növekedett, nem volt egy olcsó autó, és ’78-ban be is fejezték a gyártását, alig pár száz példány készült. 1972-ben mutatták be a Maserati Merak típust, ez a Bora olcsóbb alternatívája volt, ugyanis ebben „csak” kétliteres és háromliteres V6-os motorokat szereltek. Ahogy fentebb is írtam, megtévesztő a hasonlóság a két autó között, a B oszloptól hátrafelé azonban jól látható a különbség. A Merak nem kapott hátul teljes üvegezést, mint a nagy tesó. Ugyanakkor ez az autó is Giugiaro keze nyomát viseli. 

Az autó érdekessége, hogy a Citroën hidrpneumatikus rendszere megtalálható ebben is, még a korai SS változatokban is benne van. Ez működtette a fékrásegítést, a tengelykapcsolót, és a bukólámpák mozgatásáért is felelt. 1977-ben a márka a DeTomasohoz került, ekkor ezeket a megoldásokat felváltották a jóval konvencionálisabbak. Ekkora a Bora gyártását felfüggesztették, és csak a Merak maradt, egészen 1983-ig.

A járgány felépítését tekintve acél monocoque mögé rögzítették a segédalvázat, amely a hajtásláncot fogadta be. A háromliteres V6-os motor alapjait a Citroën SM-ben is használt 2,7 literes verzió (Tipo C.114) adta, amelyet anno még Giulio Alfieri tervezett, csak ebben az esetben jobban felfúrták, valamint három duplatorkú Weber karbit használtak (egy 42 DCNF 31 és két darab 42 DCNF 32) így 190 lóerőre volt képes. Az erőt az ötfokozatú manuális váltóműnek (szintén Citroën származék) adta át, amely transzaxiális módon került elhelyezésre, és egy részlegesen önzáró difin keresztül gyötörte a hátsó kerekeket, illetve adta meg a vezetés élményét a Merak tulajdonosoknak. 

A képeken látható piros példány egyébként New Yorkból került elő nem olyan rég, ahol kereken 30 évet pihent. Ez az autó 1974-es, ami még az első szériába datálja. A Maserati Merakot 1975-ig a Citroën SM műszerfalával szerelték, így ebben is még az egyküllős kormány és az ovális órákat tartalmazó műszeregység van.  Az autó egyébként szerencsére száraz helyen volt leállítva, így a rozsda nem csámcsog rajta, ráadásul a beltér is meglehetősen épségben maradt. Azt nem tudni, hogy miért állították le három évtizeddel ezelőtt, de annyi biztos, hogy egy teljes körű felújítással gyönyörű autót lehet belőle varázsolni. Persze megkérik az árát, bő 23 ezer dollárt, azonban még így is fele annyiba kerül, mint egy valóban szép példány. Ráadásul még így is jóval elérhetőbb egy Merak, mint egy Bora.

Képek: Gullwing Motor Cars