Etceterini – így hívják az olaszok azokat a kisebb autómárkákat, amik gombamód nőttek ki a semmiből a múlt század közepe táján. A többségük a széles nyilvánosság előtt ismeretlen maradt, mégis olyan különleges autókat alkottak, amikről érdemes megemlékezni. Így van ez a De Sanctis márkával is, ami 1950-ben indult a versenypályák meghódítására egy római műhelyből. Legérdekesebb autójuk az SP1000 volt, következzen most ennek a története.
Gino és fia, Lucio De Sanctis egy kis műhelyt működtettek Rómában. Az 1912-ben született Gino 1935-ben, a Rómába költözését követően kezdett el autóversenyeken indulni. Többször indult a legendás Mille Miglián, 1949-ben még egy széria Fiat 1100 B-vel.
Aztán ahogy a vállalkozás engedte, nekilátott az egyedi versenyautók építésének. Jókor tette mindezt, hiszen az 50-es években hozták létre a Formula Junior kategóriát. Gino De Sanctis és időközben mérnöki tanulmányait befejező fia, Lucio, 1958-ra építette meg első Formula Junior autóját Fiat 1100 és 600 alkatrészekből, majd Lucio versenyezni is kezdett a modellel.
Az autó és Lucio is számos sikert aratott, így egyre több megrendelés futott be az időközben egyre fejlettebb Formula Junior autókra a római műhelybe. A De Sanctis egy jól csengő márkanév lett a versenypályákon, műhelyükben pedig olyan tehetségek is dolgoztak, mint Gianpaolo Dallara.
A De Sanctis egyetlen sportkocsija, az SP1000 tehát számos siker után született meg a római műhelyben, mindössze három darabot készítettek belőle. A #002-es alvázszámú példány 1964 kora tavaszán gordült ki a műhely ajtaján, és Sesto Leonardi vásárolta meg, aki természetesen rögtön benevezett vele a Coppa Gallenga nevű versenyre.
Az első két verseny után az OSCA 1000-es motort egy 98 lóerős Ford szív váltotta, ami egy Dauphine váltón keresztül hajtotta a hátsó kerekeket. Persze nem egy hagyományos Renault Dauphine váltóról beszélünk, hanem a Colotti által átalakított egységről. Ebben az időben Colotti javarészt a Dauphine és a Bogár váltók verseny célokra történő átalakításával öregbítette hírnevét.
A mindössze 438 kg-os autó rögtön győzelmet szerzett a IV. Premio di Campagnano-n,
de ezután ismét motorcsere következett, egy 115 lóerős Ford-Lotus segítségével ismét dobogón végzett az apró versenyautó.
Az SP1000 1966-ban új gazdához, Luciano Verrocchio-hoz került, aki 1967-ig használta pályán és hegyiversenyeken. Ebben az évben viszont szó szerint egy törés következett be a kis versenygép életében, aminek köszönhetően ki is égett.
Ekkor került vissza De Sanctis műhelyébe, ahol felújították majd a Carrozzeria Drogo egy zárt karosszériát épített rá, amivel aztán Cristiano del Balzo használt, míg az egyik Targa Florio-n össze nem törték. Kár érte, szerintem így volt a legszebb.
Ám ahogy Enzo Ferrari is mondta: az az autó szép, amelyik győz. A tömeg pedig nagy jelentőséggel bír a versenysportban, így 1970-ben már egy könnyebb, nyitott kasztnival állt rajthoz a De Sanctis SP1000.
Ha azt hinnénk, hogy ennyi volt a kisautó története, nagyot tévednénk. 1975-ben újabb fordulat következett: Henry Morrogh autóversenyző-képző iskolája vette meg a gépet, ahol sokan bontogatták vele a szárnyaikat.
Végül az 1980-as évek közepén nekiláttak a nyugdíjazott gép restaurálásának, ami 1989-re készült el. Azóta az ereklyeszámba menő gépet szinte vattában tartják és a széltől is óvják. Ritka alkalom, amikor felordíthat benne a sok győzelmet hozó motor.
A De Sanctis-műhely végül bezárt. Lucio a 80-as évektől újságíróként folytatta pályafutását, 2019-ben távozott az égi versenypályákra. Szerencsére még megérhette, hogy az édesapjával közös műhelyben született versenyautót dedikálja a jelenlegi tulajdonosnak.
