Opel Astra F 1.4 – a barátod.

Attila barátom több mint egy éve vásárolta az 1995-ös gyártású F Astráját. Egynégy benzin, 8 szelep, 5 sebesség, 5 ajtó, GL, azaz teljesen alap felszereltség, kék színben.

Az ilyen Opel teljesen hétköznapi látvány az utakon, de sokáig nem volt alkalmam egyet sem kipróbálni, így pótoltam ezen elmaradásomat, és most megosztom veletek a tapasztaltakat.

Aki nem szeret olvasni, annak röviden annyit mondanék, hogy végtelenül megbízható, és takarékos autó, a Ladámhoz képest (ez van, ehhez hasonlítom) fejedelmi kényelemmel, erejét tekintve pedig barátságos lendületautó a maga 60 lóerejével.

Mivel a vásárlás egy éve történt, így nyomon tudtam követni az autó sorsát második tulajdonosánál, aki 140 000 km-rel vásárolta. A jobb eleje már sérült egyszer az első tulajnál, de korrekt módon ki lett javítva. A kasztni jó állapotban, a szín se mattult még le, az Astra betegségként számon tartott tanksapkafedél és sárvédőív hólyagosodástól eltekintve nem találni rajta komoly problémát, a motortérben olajfolyás sehol.

Az utastér karcmentes, pedig elég kemény műanyagokból áll. Nekem a sötét színű kárpit a gyengém, ebben az autóban fekete minden, míg a szem ellát.

Könnyen kényelembe tudtam magam helyezni, minden kézre esik, és minden olyan tipikus 90-es évek hangulatot áraszt magából. A kormány 3 küllős, egész kellemes fogású, a műszerek közt fordulatszámmérő – ez utólagos beépítés volt, „természetesen” kék megvilágítást is kaptak.

A váltókar rövid, de kényelmesen elérhető, a pedálok messze mélyen bent, a fejem sem ér bele a tetőbe (187 cm), ez nem Lada, ez már a nyugat, kéremszépennn! 🙂 Az egyetlen szemet zavaró dolog a kesztyűtartó hézagaiban és a darabosságában merül ki, amúgy gyorsan otthon érzi magát benne az ember.

Elinduláskor zavartan matattam a kulccsal a bal oldalon, aztán kiverve a fejemből a Ladás beidegződést, jobb oldalon megtaláltam a gyújtáskapcsolót. Ezt persze minden idegen autóban eljátszom, ez van, 9 év megszokását nehéz elfelejteni.

A tesztút tolatással kezdődött, gyűrű felhúz, balra előre kapcsol, kézifék ki (szintén kényelmesen elérhető) és már gurulhatunk is. Hátra váratlanul jó a kilátás, a tükrökből és a hátsó szélvédőn át is könnyedén tájékozódhatok.

A gázpedál érzékeny, a kuplung finom, érzem, hogy bajban leszek a kemény bánásmódot követelő Zsiga után. Az utcára tolatva felkapcsolom a lámpákat, keresni sem kell, azonnal megvan balra, a műszerfal alján.

Egyes, indulunk, de semmi hang. Ja igen, ez nem a hatvanas évek technikája, szóval fülelek, lesem a fordulatszámmérőt. Magasabb fordulatszámnál segítségemre siet a Remus hátsó dob, kellemes hangja van, nem zajos, már-már szolidnak mondható.

A sebességeket könnyen kapcsolgatom, a kormány még szervo nélkül a 15 collos kerekekkel is viszonylag könnyen forog a kezem alatt, csak a kuplunggal bánok túl durván. A kormányt megtekerve ballra-jobbra a karosszéria hátul hajóhintásan dől, elöl nincs gond, de hátul nekem már kellemetlen. Attila mondja is, hogy lengéscsillapító és rugócsere lesz a következő beruházás.

Az első kereszteződésnél rájövök, hogy a féket sem kell két lábbal nyomni, könnyedén állok meg, még a végén nem tudok hazamenni a kocsimmal, úgy elkényelmesedek itt.

Az országútra kiérve aztán felgyorsítok 90-ig, a 60 ló nem ülésbe préselősen, de azért kellemesen teszi a dolgát. Ez nem versenyautó. Ötödiket kapcsolva a kevés zajt a visszapillantó tükör körül örvénylő levegő adja, talán nagyon apró kárpitnyiszogást is hallani vélek a kalaptartó környékéről, de ez egyáltalán nem zavaró. Az egykori Fabiám volt ilyen, de a háromhengeres motor abban azért jobban hallatta a hangját.

Kellemesen haladunk, lendületből megelőzök egy autót. Mikor egy éve vezettem a gyári kerekeivel, akkor tragikusnak tartottam, most már élvezhető a vezetés, és stabilabbnak érzem az autót is magam alatt, a széles papucsok békésen húzzák maguk alá az itthon oly ritka jó minőségű utat.

Közben összegezzük, hogy eddig a kuplungtárcsa valamint az olaj és a fékbetétek cseréjében merült ki az autó karbantartási igénye – igaznak bizonyul a legendás Opel megbízhatóság.

A fogyasztás is barátságos: 6-6,5 literrel beéri 100 kilométerenként. Leggyakrabban két személlyel használva, széles kerekeken ez nagyon barátságos érték.

Attila egyébként jó gazdinak bizonyul, régi barátjaként elmondhatom, hogy a zörgésmentes és tiszta utastér, valamint a rendszeres karbantartás a mániája, restelli is, hogy nem takarította ki az autót a fényképezéshez.

Van rossz szokása is, az autóhifi bömböltetése, de ezúttal eltekint a kínzásomtól, pedig volna mivel: Pioneer fejegység, a gyári helyeken és a kalaptartón hangszórók, valamint a csomagtartót egy mélyláda-erősítő páros uralja. Erről sajnos elfelejtettem képet készíteni, de egy átlagos bevásárláshoz bőségesen elegendő a hely.

Mikor visszafordulunk, egy rossz minőségű úton is haladunk egy kicsit, itt már zörögnek az utastér elemei (nem csoda, tragikus állapotú az út), és a kátyúkat tankcsapdákat óvatosan kerülgetem, nem olyan masszív szerkezet ez, mint egy orosz vas (azzal padlógáz), de természetesen még mindig a strapabíró kategóriába sorolható. Visszafelé már szinte otthonosan vezetek, a kuplungkezelés durvasága is eltűnne még egyszer ennyi kilométer után. Csendesen szól a zene, suhanunk. A jót könnyű megszokni.

Összesen csupán 20 kilométert vezettem ezt az Opelt, valamint egy évre visszamenőleg ismerem személyesen a sorsát és az a véleményem, hogy egy csendes, élhető és szerethető autó a C14NZ motoros Astra, a pénztárcád is kíméli, feltéve, ha nem a leendő utcai harcosod látod benne. Kellemesen kanyargó, biztonságosan megálló, könnyen irányítható autó, ami egyáltalán nem tűnik ki a forgalomból. Bátran ajánlom bárkinek, aki négyszázezer HUF körüli autót keres hosszú távra. Kipróbálnék egy 1.6-ost is, az azért biztosan dinamikusabb, de egy ilyen egynégyessel is nyugodtan kiautóznék a világból.

Biztos vagyok benne, hogy aki ilyet vesz, nem fogja megbánni.