Ex-de Tomaso Ghia 450 SS
Csodás reggel van. Az autóm orra Győr-Moson-Sopron megye irányába mutat, Ali a jobbomon, haladunk. Miközben az oldal fejlesztéséről és végtelen mennyiségű autóról beszélgetünk, a fák meg csak úgy suhannak mellettünk, gondolatban már Sopronban vagyok. A ReCar-hoz tartunk, ahol egy igazi különlegesség első kilométereit nézhetjük meg kívülről és belülről is. Janikáéknál autót váltunk, nála jobban elférünk. Lassan elérjük a leghűségesebb város határát, telefonon jelezzük, hogy közeledünk. A kapun begördülve gyors üdvözlés következik, nyújtózunk egyet, majd belépünk a „műterembe”. A Ghia 450 SS úgy feszít a szerelőakna felett, mintha csak most gördült volna ki a szalonból. Alejandro de Tomaso, a híres autógyáros egykori saját tulajdonú gépe az, amit látunk, a jelenlegi, külföldi tulajdonos kérésének megfelelően restaurálva. Kívülről elegáns, kellemes a forma, kifogástalan lemezek, élek, tökéletes fényezéssel. Valóban impozáns látvány!
Az eredetileg zöld, majd – de Tomaso kérésére – pirosra átfestett 450 SS lehangoló állapotban került új tulajdonosához (a kezdetek itt olvashatók részletesebben, Ali billentyűzetéből: 1. RÉSZ; 2. RÉSZ) Karosszériáját ezernyi seb tarkította a festék és gitt alatt – ahogy az előző részekben már megtudhattuk, egy komoly karambolt szenvedhetett el a gép. Ebből kifolyólag a rozsda is jelentős pusztítást végzett rajta. A ReCar-nál szinte a halálból hozták vissza a ritkaság fém-testét, és a kézi munkával készült karosszéria rapszodikus illesztési hézagait is igyekeztek a mai szemnek elfogadhatóbbá tenni. A tulajdonos kérésének megfelelően a Lancia palettájáról egy sötétkékes-lilás színt kapott a restaurált karosszéria. Nem eredeti, de autentikus és nagyon illik hozzá. A külsőhöz passzol a szintén egyedi kárpitozás, ha nem leplezzük le, sokaknak talán fel sem tűnik ez a fajta személyre szabott megjelenés, pláne egy ilyen kis szériában épített autónál.
Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de az autó számomra nőnemű. Kihez hasonlíthatnám a Ghia 450 SS-t? Olyan szívbemarkolóan elegáns és megkapóan ragyogó, mint Diana hercegnő. Itt áll előttünk sötétkék estélyi ruhájában, megérinthetetlen szépségként. A forma megálmodója – Giorgetto Giugiaro – a Garessio-i, templomi freskókat festő Mario mester zseniális fia remekművet alkotott, amikor papírra vetette a vonalait. A mi négykerekű „Dianánk” azonban csak a megszólalásáig légiesen könnyed, az első főtengelyfordulat után felhördül a V8, és belemorogja a világba – Brian Johnsonnál sokkal mélyebb hangján – a Big Gun című számot, amíg csak benzint szív az AC (DC, hehe) a tankból. Nemsokára meghallgathatjuk a kipufogókba fújt szólamait, most viszont még alaposabban szemügyre vesszük.
Mivel a tulajdonosa használni is szeretné a 450 SS-t, nem csupán nézegetni, így kért néhány olyan változtatást a megjelenésen kívül, ami a hithű oldtimereseknél talán kicsapja a biztosítékot, viszont pozitív irányba billenti a használhatóság mérlegét. Az eredeti háromsebességes váltó helyét egy GM-származék (mert minden jóban van valami GM), lock-up-os négysebességes vette át, amihez a kardánalagúton is bővíteni kellett valamennyit. A motorban is történt néhány módosítás, hogy jobb erőben legyen: a vezérműtengely, a karburátor és a leömlők is le lettek cserélve sportosabb egységekre.
A belső tér amellett, hogy kifogástalan, rendkívül hangulatos is, ha nem volna körülöttünk a modern műhely, azt hinném, a hatvanas években vagyunk egy autószalonban. A merengős üléspróba után a szerelőaknába ereszkedünk alá. Mivel szabadidőm nagy részét egy amerikai autók restaurálásával foglalkozó műhelyben töltöm, ismerős mechanikai egységek fogadnak. Egy V8-as, 4,3 literes Chrysler szívet látok alulról, automata váltóval és minden egyéb körítéssel. „Ez az autó arra lett tervezve, hogy a V8-ast rotyogtatva cirkáljanak vele békésen a tengerparton.” – mondja Tamás, és miközben a munkájuk gyümölcsét szemlélem, egyetértően bólogatok. Ez a futómű nem virtuskodásra lett szánva, hanem nyugis vonulásra.
Miközben a végső ellenőrzést folytatják a 450 SS-en, körülnézünk a műhelyben. A lakatos részlegen egy 911-es Porsche megfáradt lemezei kapnak frissítést, előtte egy Ford Mustang Convertible támad fel lassan, de biztosan. A (Ghiához hasonlóan) sokat látott karosszéria girbegurba elemei hozzáértő kezek munkája által alakulnak hibátlanná. Rengeteg munkaóra van már benne, de még többre lesz szükség, hogy tökéletes legyen.
A zárt tréler is előkerül, én meg egy fellelési állapotú Peugeot 508 Coupé belsejében szívom már magamba a szívet melengető öregautó-illatot. Kevés munka van rajta a Ghiához képest, egész jól átvészelte Olaszországban az évtizedeket a Pininfarina által rajzolt test. Nem indítjuk be, de a motor is jó kondiban van állítólag. Később aztán elveszünk az alkatrészek közt a raktárban, akad ott is beszédtéma bőven.
Lassan összecsomagol a csapat, vár minket a bejáratás helye, a fertőszentmiklósi repülőtér legendás betonja. 300 km-t fog megtenni ott a 450 SS. Saját erejéből áll fel a szállítóeszközre, miközben mi a hangjában gyönyörködünk. Konvojban indulunk útnak, a trélert húzó óriási pickup-nak köszönhetően elég nagy feltűnést keltünk, ahogy átgurulunk a soproni csúcsforgalmon. Gyönyörű napsütéses idő van, de a szél igen erősen fúj, amikor begördülünk a repülőtérre. Szerencsére a szerelvény megfelelő védelmet nyújt számunkra, és a fotózás kedvéért kinyitott hangárban sem kap belénk a szél.
A teszt során gondolatban felidéztük azt, hogy egykor ezzel az autócsodával maga de Tomaso szelte a kilométereket valahol az olasz szerpentineken.
Készülnek a fotók, lassan üzemmeleg a motor. Kellemes a hangulat, ugyan velem még sosem találkoztak, de barátságos társaságra lelek a ReCar csapatában, jókat beszélgetünk az egyre simábban brummogó Ghia körül, miközben Janika olyan fotókat készít, hogy eláll a szavunk. Kezdődhet a bejáratás, a Ghia a kifutó felé veszi az irányt, mi pedig felváltva ülünk benne, testközelből átélve a ritkaság új életének első kilométereit.
Alaposan körbejártuk, figyeltük az apró részleteit, a filigrán formáját és a tökéletes arányait. Közben sokat beszélgettünk a restaurálás folyamatáról és a nehézségekről.
Hihetetlen, mire volt képes a Ghia, ez az 1916-ban alapított karosszériaépítő-műhely nem sokkal azelőtt, hogy 1970-ben elnyelte volna a Ford Motor Company feneketlen bendője, hogy aztán puszta felszereltségi szintté degradálja, akárcsak a Vignale stúdiót. Bele sem merek gondolni, mi lett volna a Ferrarival, ha a Commendatore annak idején igent mond a Ford felvásárlási ajánlatára.
Fantasztikus érzés a naplementében, a végtelennek tűnő fertőszentmiklósi betonon utazni a 450 SS-ben. Alattunk kellemes hangon dörögnek a kipufogók, a remekbeszabott műszerfalon túl ring a motorháztető, faljuk a métereket, közben Tamás és én is önkéntelenül mosolygunk. Nem a 2020-as években vagyunk és nem is ebben az univerzumban. Az idő és a tér értelmét vesztve lohol utánunk valahol a távolban, mi pedig csak haladunk a semmibe, mint Kowalski a Challengerrel. Szerencsére minket nem két Caterpillar tolólapja vár, hanem a pálya végén egy könnyű forduló, aztán folytatódik az álom. Minden gond és feladat az ajtókon kívül ragadt, eszembe sem jutott, hogy nekem ezt az egészet szavakba kell majd öntenem, vagy hogy egyáltalán véget ér majd egyszer az út. Ha van négykerekű mennyország, az olyasmi lehet, mint a Ghiával suhanás a kifutón. Ezekért az élményekért jó autókról írni.
Az autó úttartása a várakozásoknak megfelelően inkább amerikás ringatózás, mint sportos szlalomozás. Az ülések kényelmesen süppedősek, az utasnak viszont nincs mibe kapaszkodnia, kénytelen a lábával támasztani magát. Az ajtókat határozottabban kell becsukni, mint egy finomabb állapotú Zsiguliét, kicsit bátortalanul csapja be az ember, de így kell. Ennél jobb nem lehet, ahogyan az illesztések sem lehetnek ennél már kisebbek. Ez is csodaszámba megy, hiszen a hatvanas években járunk, amikor még a VW is a Bogarat ontotta, nem az első precíz illesztési hézagokkal rendelkező modelljét, a négyes Golfot. Összességében inkább amerikai autós az élmény belülről, mint dolce vita-s, amin cseppet sem csodálkozom a típus ismeretének tükrében, inkább csak megállapítom.
Beülve a kényelmes bőrözött ülésekbe úgy éreztük magunkat, mintha csak az időben utaznánk vissza egy olyan korba, amikor még igazi autók készültek, fémből, a bőr az bőr volt, a fa pedig valódi fa. Itt nincs ormótlan digitális kijelző, érintőfelületek és olcsó hatású soft touch bevonat.
A ReCar-os srácokkal grillezünk, közben a 450 SS úgy halad el a közeli kifutópályán, mintha valami régi mozifilm nagytotálját látnánk. Mi meg Alival azt latolgatjuk, mennyit is érhet de Tomaso egykori napi járgánya. Egy átlagos darab – már ha mondhatunk ilyet egy 56 példányban készített és mára már csak 23 darabot számláló típusra – nagyjából annyiba kerül, mint egy Ferrari 458 Italia. Ha hozzáadjuk messzemenőkig kifogástalan állapotot és a legendás ex-tulajdonost, akkor azért ennél feljebb lőnénk be a pénzben kifejezhető értékét.
Még ezernyi dologról elbeszélgetünk, jól telik az idő. Lassan el kell köszönnünk a csapattól és az autótól. Sötétedik, már az ikerlámpák fénye is jól látszik az alkonyatban haladó gépen. Még 200 kilométer vár rá a kifutón, ránk pedig az országúton hazafelé. Köszönettel intünk búcsút vendéglátóinknak, de mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy találkozunk még, hiszen folyamatosan épülnek az újabb csodák a soproni műhelyben.
Aznap miénk volt az egész kifutó. A tomboló szél ellenére az időjárási viszonyok is nagyon klappoltak, szépen sütött a nap, kellemes volt a hőmérséklet és az égen csak alig zavartak a felhők. Az autó csodálatos fényezésén és króm elemein minden tükröződött, ez a fotózás szempontjából kihívás volt, de Janika profi módon lőtte a jobbnál jobb képeket.
