A vírus él! – Alfa Romeo 156 Selespeed teszt

Gyakran emlegetem, hogy a régi autók sokkal jobbak voltak, mert azokban még volt anyag, meg érzés. Amikor beindítottam a 156-os Alfa motorját, és a kis pálcikával hátramenetet kapcsoltam, még nem hittem, hogy ez az autó ilyen kellemes meglepetés lesz.

Ez az Alfa 10 éves, és Gergő, a tulajdonosa régóta nagy megelégedéssel vezeti. A próbaút alatt fokozatosan én is megértettem, hogy miért megy haza a munkából olyan gyakran a hosszabb úton. Ideje, hogy számot vessek a járgány kora miatti előítéletemmel!

A forma, ami még ma sem idejétmúlt.

Az autó valamivel több, mint 1300 kg, tehát van benne anyag, de a megjelenésére soha nem mondanám, hogy robusztus, vagy zömök. A forma Walter de Silva alkotása, aki a Seathoz igazolva ezekből a vonalakból élt meg jó néhány évig. Szerintem zseniális, a rejtett hátsó kilincsek már-már kupénak hazudják a formát. Emlékszem még arra, amikor megjelent a 156-os. Nagyon kilógott az akkori autók közül, mindenki megfordult utána – sőt, még most is gyakran megcsodálják, erről volt alkalmam a próbaút során meggyőződni. A tesztelt autó már a második ráncfelvarrás utáni. A majdnem tökéletesen Giugiaro igazított egy keveset 2003-ban, így már tényleg hibátlan. Egyébként 1998-ban az év autójának is megválasztották, bár ezt nem csak a külcsínnek, hanem a belbecsnek is köszönheti.

Hátul elrejtették a kilincset.

Az első ajtón klasszikus formájú, masszív fém kilincs található. Ezt megragadva hamar az autóban találjuk magunkat. A beltér tömény adrenalinbomba, ízlésesen tálalva. A vezető felé fordított műszerek, a fémhatású csövek mélyén lakó órák, az üléspozíció, és a kormány – de még az apró, ám jól használható külső tükrök is mind azt suttogják lágy hangon: taposs a gázra, meglátod, nagyon jó lesz!
Az igazság az, hogy nem hazudnak. A Selespeed miatti kezdeti csetlés-botlás után már nem lépünk egymás lábára az Alfával, hanem csodálatos keringőbe kezdünk a városi forgatagban. A city funkciónak hála a fel és visszaváltás mindig idejében történik, de hamar szükségtelenné válik, már időben kapcsolgatok a kormány mögötti fülekkel, alig várom, hogy kiérjek a városból és a lovak közé csaphassak.

A kis karral és a kormányon található fülekkel is tudunk sebességet váltani.

A magamfajta régimódi benzinvérű azzal az előítélettel száll be egy ilyen váltóval felszerelt autóba, hogy majd olyan puhapöcsnek érzi magát, aki eltartott kisujjal issza a teát, és a golfklubban történtekről fecseg rózsaszín ingben.
Kipróbálva viszont egészen más. Férfias dolog egy váltókarral fel-le kapcsolgatni a fokozatokat, de ugyanolyan férfias és vérpezsdítő érzés a kis füleket kattogtatva előzgetni a forgalomban. Nekem elhiheted, elég szélsőséges vagyok ebben a tekintetben. A Selespeed amúgy sem akármilyen génekkel rendelkezik: a Ferrari és a Magneti Marelli közös fejlesztésének eredménye. Megbízhatóságát tekintve nem örvend jó hírnek, de ezzel a konkrét darabbal még nem volt probléma.

Selespeed.

Működését tekintve se nem szekvenciális – hiszen ott csak sorban lehet váltani a sebességeket, se nem automata. Félautomatának nevezik, és úgy kell elképzelni, hogy egy polipszerű, a váltóra telepedett géplény kapcsolgatja a fogaskerekeket, miközben gázfröccsöket ad és kuplungol helyettünk – mindezt 700 milliszekundum alatt. Nagyon gyorsan hozzá lehet szokni, és már-már Forma-1 pilótának érzi magát vele az ember.

Giugiaro felirat mindenütt: a gumikat is a MESTER tervezte.

Hogy ebből az érzésből ne legyen baj, arról a feszesre, de éppen nem fogtömés-rázóra hangolt futómű gondoskodik, valamint a harapós tárcsafékek. A gondolatnál is gyorsabban lehet vele megállni, ha szükséges, így semmi akadálya, hogy egy forgalommentes szakaszon kicsit tempósabbra vegyük a ritmust. Itt jegyezném meg, hogy a Giugiaro által tervezett Vredestein gumik kicsit zajosnak tűntek, viszont remekül tapadtak az úthoz, miközben a rendkívül direkt kormányt tekergettem, a jobb lábamat pedig a padlóig nyújtottam. : )

Szív nélkül csak gép lenne.

A motor már nem a Twin Spark, hanem a közvetlen befecskendezéses 16 szelepes JTS, amiből ez a kétliteres változat 166 ló erejével repíti a gépet. A gyorsulás 100-ra bő 8 másodpercig tart, a végsebesség pedig 220 km/h. Hogy a száraz adatok érzéssel is telítődjenek, el kell mondanom, hogy a motor hangja normálisan közlekedve alig hallható, a gázt padlóig nyomva viszont könnyeket csal az autóbuzi szemébe, egyszerűen fantasztikus! A rádió végig ki volt kapcsolva a teszt alatt – ez is beszédes tény, de mégis nagyszerű zenét hallgattunk, nem volt okunk a panaszra. A 156 tulajdonosok állítólag mindig mosolyogva szállnak ki az autójukból, ezen cseppet sem csodálkozom.

A KÉPRE KATTINTVA GALÉRIA NYÍLIK!

A sportosság tehát minden porcikájában érzékelhető, és nem csupán illúzió: valóban sportos autó, amilyennek egy Alfa Romeónak lennie kell. Igazi élmény a vezetése, és a szemünk is képes sokáig gyönyörködni a vonalain. Ha létezik a Fiatnál egy titkos páncélszekrény, amiben az Alfaság lényegét őrzik papírra vetve, az előző mondat biztosan szerepel benne.

A rakodónyílás szűk.

A használhatóság is fontos szempont a fentiek mellett. Gergő családos ember, ezért ebből a szemszögből is meg tudja közelíteni a gépet. Sajnos a csomagtartó nem a méretesebb fajtából való – mondjuk átlagosnak, és a nyílása rendkívül kicsi. Elmondása szerint éppen be lehet sajtolni egy babakocsit, de akkor már semmi nem fér el mellette. Ők úgy alkalmazkodtak ehhez, hogy nem visznek babakocsit, viszont aki fontosnak tartja a hatalmas, mindent elnyelő csomagteret, az ne vegyen 156-ost. Aki csak átlagos célokra használja, az tökéletesen elégedett lesz vele. A hátsó ülésen három utast csak szükség esetén, rövid távon szállítanék, de ketten jól elférnek. A lábtér magam mögé beülve (187 cm) nem volt számottevő, de azért nem egy kínzókamra. Rakodni nem sok helyre lehet, az ajtózsebekben elfér pár apróság, meg van egy kis polc is a váltókar előtt.

Két személynek megfelel. 

Ha már szóba került a rakodás, akkor a kesztyűtartóról is ejtenék pár szót. Elterjedt az a városi legenda, miszerint csukott ajtónál nem lehet kinyitni a 156-os kesztyűtartóját. Ebben a 2003-as példányban tökéletesen, akadásmentesen működött.

A családról még a biztonság jut eszébe az ember fiának. A 156-ban hat légzsák védi az utasokat, azonban egy régi 156 töréstesztet megnézve inkább nem próbálnám ki. A modell a 155-ös erősen továbbfejlesztett padlólemezére épült, ami pedig a 80-as években született Fiat Tipoéval azonos, így nagy csodára nem számítanék.

A „Halálcsillag” belerondít az összképbe. Azért nem tragédia, de megjegyzést érdemelt.

Egy kis feketelevest hagytam még a végére. Érthetetlen számomra, hogy egy zseniális formatervezők által megálmodott autó műszerfalának tetejére miért tesznek egy kilógó műanyag halálcsillagot? Nem elég, hogy nem illik a környezetébe, de még a szélvédőn is visszatükröződött néha. A másik az első utas légzsákjának fedele, ez ugyanis elég otrombán, csámpásan állt a helyén. Volt még ezeken kívül egy minimális kárpitzörgés is, de ez engem egyáltalán nem zavart, a tulajdonos viszont szóvá tette, hogy szeretné megoldani.

Finom élek, tökéletes arányok.

Ha röviden össze kell foglalnom a fent leírtakat, akkor azt tudom mondani, hogy aki sportos, szívvel-lélekkel megáldott XXI. századi autóra vágyik, annak minden előnyével-hátrányával együtt tökéletes választás egy ilyen 156-os. Aki viszont élére állítja a garast, és az autót csupán vízszintes liftnek tartja, az messziről kerülje el. Vagyis miket beszélek, inkább, ha van lehetősége, próbálja ki! A vírus hamar fertőz, meglehet, hogy könnyen a másik csoportban találja magát. Gergő 156-osa már két ismerősét is a vásárlásba hajszolta. Én nem csodálkozom ezen.