A hétvégén ismételen bizonyíthatják a pilóták és a gyártók is, hogy ki a legjobb a 83. Le Mans-i 24 órás futamon. A mostani viadalhoz azonban kötődik egy sötét évforduló is. 1955. június 11-én volt az autósport egyik legsúlyosabb balesete a híres Circuit de la Sarthe versenypályán. Akkoriban még olyan sokszínű volt az autógyárak képviselete a motorsportban, amelyet ma már szinte sehol sem látni; Porsche, Ferrari, MG, Jaguar, Mercedes-Benz, Triumph versengtek egymással a dobogós helyekért. Ekkor a legkiemelkedőbb teljesítményt a Mercedes-Benz nyújtotta a versenypályákon. Megnyerték többek között a híres Mille Miglia-t a 300 SLR által, illetve ugyanezen autó indult Le Mans-ban is három versenyzőpárossal: Fangio II – Moss, Kling – Simon valamint Fitch – Bouillin Levegh, utóbbi páros francia tagja itt vesztette életét 60 évvel ezelőtt.
Talán kevesen tudják, de Pierre Eugène Alfred Bouillin csak életének utolsó éveiben lépett be a motorsportok világába, előtte világklasszis jégkorongozó és teniszező volt. A Pierre Levegh egy felvett név volt csupán, amelyet rövid autóversenyzői karrierje során használt. Bouillin Levegh 1950-ben a Talbot-Lago csapatával kezdte a versenyzést, az F1-ben mindösszesen hat grand prix-n vett részt, és sohasem állt a dobogóra, ennek ellenére mégis híres lett. 1955-ben Levegh az amerikai John Fitch versenyzőtársa lett és egy Mercedes-Benz 300 SLR volánja mögött által rajthoz a 24 órás megmérettetésen.
A 300 SLR korának legjobb versenyautója volt, a stuttgarti mérnökök az F1-ben szereplő W196 versenyautó műszaki alapjaira építették új csodafegyverüket. Egy sornyolcas 3 literes motor gondoskodott a hajtásáról, amely ekkor 310 lóerőre volt képes a közvetlen befecskendezésnek is köszönhetően. A csővázas szerkezetre a német mérnökök Elektron magnéziumötvözet karosszériát építettek, így az autó nagyon könnyű, mindösszesen 880 kg tömegű volt. Igaz ugyan, hogy az autót csupán dobfékek lassították, ellenben a nagy rivális Jaguar D-type négy tárcsafékes megoldásával, de a megfelelő fékhatás érdekében az SLR kapott egy nyitható fékszárnyat, amely drámaian növelte a lassulást.
Ekkoriban kiélezett volt a harc a gyártók között az elsőségért, hiszen, aki a pályán bizonyítani tudott, az a versenysikereket az utcai autók értékesítésében kamatoztathatta. Az ’55-ös futam 3. órájában történtek azonban máig mementó a motorsportok világában. Hiába az év közben elért számtalan siker, ez a verseny beárnyékolta hosszú időre a Mercedes versenysport aktivitását. A 35. körben Pierre Levegh már nagyon közel járt Mike Hawtharn-hoz, aki a D-type autójával éppen vezette a futamot. A célegyenesben Hawtharn hirtelen kiállt a boxba, miután leelőzte a jóval lassabb Austin Healay 100-at hajtó Lance Macklin-t. A manőver során a Jaguarral Hawtharn nagyott fékezett és még be tudott fordulni a boxutcába (a tárcsafék előnye), a lekörözött Macklin nagy fékezésre kényszerült a kis Healey-ben, amellyel nagy port kavart föl.
A 300 SLR óriási tempóval követte a Jaguart, amely átszáguldott a porfelhőn, az Austin Healey-vel Macklin éppen ki tudta kerülni a pitbe igyekvő Hawtharn-t. Azonban nem vette észre a mögötte jövő Mercedeseket, elvesztette a kontrolt az autó fölött. Pierre Levegh közel 240 km/h sebességgel érkezett, a porfelhő és a nagy tempó miatt nem volt ideje reagálni és a 300 SLR összeért a kis Austin bal hátsó kerekével, majd Levegh autója a levegőbe repült és becsapódott a nézők közé. A Mercedes kigyulladt és felrobbant, a könnyű magnézium ötvezet gyorsan lángra kapott és pillanatok alatt pokollá változtatta a nézőteret. A leszakadó motorháztető, valamint az első tengely, mint valami guillotine hasított a nézők közé. A korabeli jelentések szerint 83 néző vesztette életét ekkor Le-Mans-ban, valamint további 120 sérült meg.
Macklin autója az ütközést követően nekicsapódott a pit falának, majd onnan visszaverődve a pálya bal oldalán állt meg, közel a lángoló Mercedeshez és a halott nézőkhöz. Ő maga komolyabb sérülések nélkül úszta meg az incidenst, a mögötte érkező másik Mercedest vezető Fangio elkerülte a balesetet, Pierre Levegh koponyasérülést szenvedett és azonnal meghalt. Nyolc órával a balesetet követően a Mercedes vezetői tanácsa visszahívta a versenyből a másik két versenypárost és az autókat így tisztelegve az áldozatok előtt. A stuttgartiak erre felkérték a Jaguart is, akik ezt elutasították, így az 1955-ös 24 órás viadal győztese a D-type volánja mögött a Hawthorn – Bueb páros lett. A balesetet követően a Jaguar művek bezárta versenyistállóját, majd az angolok bő 30 évig nem tértek vissza Le Mans-ba. Valamint két versenyző, Fangio és a Jaguarral versenyző Norman Dewis sohasem tértek vissza a pályára.
Hawthorn sohasem vállalta a felelősséget azért, hogy ő okozta volna a balesetet, szerinte Macklin óvatlan manővere vezetett a katasztrófa bekövetkeztéhez. Macklin ezért egy rágalmazási keresetet nyújtott be, de ebből sosem lett bírósági ügy, ugyanis a sors fintora, hogy Mike Hawthorn 1959. január 22-én az A3 Guillford úton egy Jaguar 3.4 Mk1-et vezetve megelőzött egy Mercedes-Benz 300 SL-t, majd az előzést követően elvesztette az irányítást az autó fölött és egy ütközés során – máig tisztázatlan okokból – életét vesztette.
Ez a valaha volt legsúlyosabb motorsport baleset, Le Mans nagy katasztrófája, valamint a Mercedes-Benz évtizedekig tartó visszavonulásának az oka is az autóversenyzésből. A szörnyű eseményeket követően szigorítottak az autóversenyek biztonsági szabályain, azonban hiába napjaink legmodernebb technikája és a csúcs színvonalat képviselő biztonsági megoldások, 2013-ban Le Mans újabb áldozatot követelt; Allan Simonsen a Tertre Rouge kanyarban vesztette életét egy Aston Martin volánja mögött.
