Giotto Bizzarrini nevét mindenki ismeri, aki rajong az olasz autókért. A nagy sikerű tervezőmérnök pályafutása során olyan nagy márkáknál dolgozott, mint az Alfa Romeo, a Ferrari, az Iso, az ATS, vagy a Lamborghini. Nevéhez olyan világhírű autók kötődnek, mint a Ferrari 250 GTO, a 250GT Drogo, az Iso Rivolta és a Grifo, valamint a Lamborghini Miura is, amelynek V12-es motorját Bizzarrini tervezte.
1964-ben Giotto Bizzarrini az Iso-val kötött komplikált megállapodásából kilépett és megalapította a saját autóépítő manufaktúráját, ez volt a Prototipi Bizzarrini s.r.l., amelyet 1966-ban átkeresztelt Bizzarrini S.p.A. névre. A mester a saját ötleteit szerette volna megvalósítani a kicsi manufaktúra keretein belül, azaz nagy teljesítményű és különleges sportautókat, valamint versenyautókat kívánt építeni. A rövid életű autómárka működése során csupán három típust volt képes produkálni, az 5300 GT Strada, a P538S és annak versenyváltozata, valamint az alig 17 példányban készült 1900 GT Europa.
Ezek közül nem olyan régen egy Strada került elő az USA-ban, ebből a típusból készült a legtöbb, de még így is ritkaságnak számít, hiszen 1965 és 1968 között csupán 133 darabot szereltek össze, egy évvel később pedig már csődbe is ment Bizzarrini. A Strada valójában egy Iso Grifo GL, amelyet még szintén Bizzarrini kis cége, a Società Autostar fejlesztett az Iso számára. Az olasz mester az Iso-val történő szakítását követően továbbvitte a projektet és a saját elképzelései szerint fejlesztette az autót, igaz a Grifo nevet nem használhatta, hiszen az az Iso joga volt.
A kétajtós gran turismo igazi szépségnek számít az autók világában, a szegecselt alumínium karosszéria alatt amerikai erőgép dolgozik. A Strada szíve egy 5,3 literes Chevrolet motor, amelyet a Corvetteben is használtak. Ez a 327-es small block ebben az autóban 365 és 385 lóerő között teljesített, a Corsa változatban kereken 400 lóerőt préseltek ki belőle. A motorhoz a BorgWarner T-10 négyfokozatú váltóművet társították, amelyen keresztül a hátsó kerekeket hajtották meg. Hátul De Dion futóművet alkalmaztak, valamint részlegesen önzáró differenciálművet is. Az autó lassításáról pedig négy darab Dunlop-féle tárcsafék gondoskodott, így a gyönyörű Strada típussal nem csak száguldani, de megállni is lehetőség volt.
A fotókon szereplő példányt az USA-ban fedezték fel, és bár nincs túl szép állapotban, de az alumíniumot szerencsére nem tudja megenni a rozsda. A beltér is egészen egyben lévőnek tűnik, és szerencsére mindene megvan. Ez a piros Bizzarrini Strada 1966-ban készült, elsőként Olaszországban értékesítették, majd onnan került át Amerikába valamikor a ’70-es évek végén. Az információk szerint a ’80-as évek óta állt egy helyen és lepte be a por, nagyon nem használhatták, hiszen csak 14 334 km-t mutat a számláló, így szinte még bejáratós. Több Bizzarrini szakértő szerint is ez lehet az utolsó olyan Strada, amelyet még a gyártása óta senki sem bolygatott meg, így különösen értékes lehet. A magam részéről a Mikulás meglephetne vele, idén kifejezetten jó voltam.
Képek: Classic Driver
„az aluminiumot nem tudja megenni a rozsda”
Tévedés, hasonlóan el tud korrodálni mint a vas, lásd a sózott utaktól „elrothadó” klima és víz hűtők, ahol pedig közvetlenül érintkezik más fémmel pl acélcsavar ott fokozottabban lép fel az elektrokémiai korrózió.